a kávéház néptelen,

a tejszín savanyú,

hűlt zacc a csésze alján,

az élet sanyarú,

unalmas helyszín,

nincs tömeg, csacsogás

de képzeld csak el,

a zongora épp neked játsz'

néhány zsongó halk futamot

húrt pendít lelkedben

a korty konyak már nem elég

hiányzik most a szerelem

és úgy fáj a lét

nézd meg jól azt a zongoristát

játszik ha boldog, játszik ha fáj

játssz hát te is

játssz boldog szeretőt

a szép piros rúzsodat vedd elő

és arcodra fess vidám mosolyt

nem látja senki majd

az egész csak álca volt

2006. tavasz

Istenem, mit tettem
A kín még sikolt bennem: kérlek, szánj meg
tedd semmivé balga tettem!
Ám ha nincs irgalom,ha mégsem lehet,
adj még egy hetet,vagy csak egy éjjelt
egy rövidke percet.
Őt zordan elküldtem.Így milyen könnyű ez.
Keményen akár a kövek gördültek a szavak
Onnan a távolból nem láttad arcomat.
Kimondtam szavakat,mert így akartad.
Én is ezt akartam. Mert már csak fájt,
mert minden ölelés egy kicsit halál.
A kezdet és a vég.
Te választottál,és én döntöttem
mint annyiszor már ebben az életben.
Míg szívem megszakadt,
eltompult a lélek s nem hitte el
bár tudta az agy – már nem vagy
Kié vagy? Ki vagy?
Fáradt a gondolat, a létezés erőtlen.
Mi lesz majd énvelem?
Óh, ne félj, újra talpra állok.
Más szemmel nézem én is a világot.
Kételkedően és nem hittel,
rácsodálkozó tiszta őz-szemmel.
Csalást keresek majd,én is könnyen csalok.
Szerelmet súgok, magamban átkot mondok.
Majd emlék leszel fénylő,csókos való helyett
s vágyaimat rideg sírba sírva teszem,
mert nem nyílik szerelem!
Elmúlt a tavasz, mikor megláttalak,
most a nyárnak is vége.
Jön a ködös ősz, tél is,ami fénytelen,
s ahol jártunk mi ketten, hóval takar tájat.
Minden elmúlik,többé már nem fájhat.
Mi lesz majd ővele?
Kérlek, cáfolj meg Élet!
Ne hagyd sejtelmem igazzá lenni.
Ne hagyd őt szürkén a porban heverni,
ne hunyjon ki belőle soha a láng,
mely dalolva ringat és vággyal perzsel
szomorú Múzsáját ejtse rabul verssel
ne gondoljon rá, hogy fáj, hogy sérti-e
hisz nem tudom én sem
Lelkemet érti-e.
Mit neked lélek, haszontalan holmi!
Hol rongyos vagy és koldulsz szemérmetlen
vagy páváskodsz cifrán, s bután hiszed
tied a világ, hogy valamire viszed,
míg egy jeges zuhany kijózanít
csak a gond és baj vagy – a semmi.
Tudja-e mért tettem.
Nem tudja már, vagy még nem.
Előttem már a célszalag, a finis,
mögöttem az élet.
Hosszú salakpálya melyen bukdácsolva,
fogcsikorítva küzdöttem,
s hogy érezzem
valaki úgy szeret, ahogy nekem is jó,
oly férfi nem volt mellettem.
Nem drámák sújtottak, mondhatja bárki .
Nem kellett űzötten pincében hálni,
jutott falat, munka, néha még sok is
roppant az asszonytest s a lélek.
Csak az, amitől a teher könnyebb lesz,
egy fényes szempár, egy mosoly,
egy kéz mely simogat, ki szeret,
ki nemcsak elvesz, ad is.
Ezek álmok voltak csupán
s mint kiderült, mind hamis.
Hogy őt elküldtem, oka bár fájó,
olyan egyszerű is.
Hinni, majd tisztán látni a valót nem könnyű.
Elismerni magad mint megunt szeretőt,
hallgatni miről szónokol az Erkölcs
miközben szerelemtől és vágytól remegsz.
Hisz porban is térdepeltél érte,
hogy téged is csalva szánakozva nézze
hogyan kapaszkodsz a gödör szélébe,
mibe ha elhagy beléhullsz...
s ott nem vár más, mint a múlt,
az emlékezés, majd enyészet...
Mást mégsem tehetsz, jajongva elengeded.
Most az a másik fogja majd kezét, lesi szemét
és sóhaját, ahogy én.
Hordozza tenyerén és ad, csak ad
szerelme remélem, sosem apad.
Aki többet számít, az most már csak ő,
miatta lettem sarokba használtan, törötten
gyűlölve-sajnálva hajított játékbaba.
Boldog lehet már,
ha te is az vagy jó, hisz ez volt a cél.
Mikor vállamra dőltél,
csak azt kívántam, boldog legyél.
Édes volt a vigasz, mint a legszebb mese.
Vakon szerettem, nem hibás senki se’
Nincs akadály már a mesének vége.
Ma félve nézek még az emberek szemébe,
mert látszik benne a világ, mit vesztettem
s a lányt, kinek lakása lelkem volt, megöltem.
Nem hullanak könnyek, egyszer minden bánat elapad
nem küzdesz többé,az életnek adod meg magad
lépkedsz tovább a kirótt pályán,s ha mégis letérsz
utadon nem biztos hogy lesz majd
aki kísér, de zokszó nélkül folytasd
most már, ezt tegyed, s gondold:
Neki így lesz könnyebb.
A játék folytatódik, de már nem veled.
Magamban maradok,csend vesz körül,
hiszem, hogy béke lesz az
nem magány, mi gyilkol, bont észt
sodor a sors elém még tennivalót és célt.
Napjaimat így morzsolom a végig,
s mielőtt majd csendben meghalok
elmondom, hogy éltem.
Minden benne volt, jó és rossz,
semmit ki nem hagytam,
minden úgy lett,
ahogyan akartam.

2004.szeptember

Csendbe hasogató asszony-jaj
megbomlott szövet a kócos haj.
Tegnapvolt szenvedély
sírjál, kiálts
zengjen száz és száz határon át
hogy bűnöd nem volt semmi.
Semmi.
... csak boldog akartál lenni.

Melléd ülök és fogom kezed.
Mondd el, ki bánt? - hajtsd rám fejed
hunyd le szemed, Antarktisz
fénylő csillagát, miben jeget
olvasztott már a fájdalom
s patak járja görbe útját,
halkan csordul le

nyakadra, lankás melledre,
hol éjjel liliomos szerelem fészkel
s most ziháló börtönében
a szíved megszakad - az a rángatózó
húscafat, hogy kitépni kéne már!
Elment - sírod -, messze jár!
Roskadó vállamra dőlj

ne érezd bénító kínom, hogy remeg,
"szerelmesem, hát vétettem neked?"
bilincses ujjam szorítja karod:
Csitt te, kedves, ezt nem mondhatod!-
súgom, de ott belül üvölt a fáj,
íme te is e néma sorba állsz
töretve, hittelen

hogy kígyózva ölelje át a Földet,
az Egyenlítőt, a Térítőket...
Néked együgyű dalocskát dúdolok -
most nővéred, anyád, húgod vagyok,
hajad közé asszony-könnyem pereg
"szerelmem, vétettem neked?"
A hűlő napba nézel

nem old fel majd az álom, csak
kábulat, míg a híg tűz kortyait nyeled
hajnalban felkelt a zsibbadt álszeretkezés
faggat még soká a szád és a szemed
otthagyott pulóvert, böröndöt, bicskát,
ágyadban a hideget, kaput és kerítést -
kis bohó, nem lesz rá felelet.

2006. február

Együtt veled. Időfolyóból merített órák
lebegnek át napjaimon, mint kötélen,
mélység csúcsán táncoló pille balerinák.
Szédítő egyensúly, léted mily törékeny.
Tűnő pillanatra váró bódult tolvajok
vagyunk, titkok sötét méhébe zárt
ártatlan cinkosok – Hű leszek! - fogadod
s én esküszöm, nem zaklat a vágy.
Csak épp kezedet fogom s nézem holdíves
szemed, zuhanok örvénylő illatodba,
az áradat erőnket pelyvaként sodorja.
Kezed és kezem, gyönyör hívó ajka,
rabolt percek, rajtunk láz verte stigma.
Vágy, vele együtt vonj örök keresztedre!

A földön nincs semmi örök, csak a vágy.
Örök-sóvár szomjúság, a léleknek szomja,
szennyeseknek vágya a fehér tisztaság,
gyengéknek az erő, minek nincsen foltja.

Kristályos vízben megmártottam kezem
s nem fedem el bánat-torz arcomat,
hisz rég fehérre mosta patakzó könnyem
engem már tisztán talál meg az alkonyat.

Elvégeztem, mit ember elvégezhet.
Voltam jó gyermek, jó asszony és barát.
Jó anya, ki nem engedte kezét gyermekének
S százfelé osztotta szívének oltalmát.

Szerelmem hűséges volt, ősi, tűzzel égő;
szemem szégyenkezve nem sütöm le soha,
mert átfogja vállam a nagy Igaztévő,
ha engem gyengéd szóval keblére fogad.

2004.július 27.

Megbocsátottam neked Hágár.

Megbocsátottam neked Ifjúság
Megbocsátottam szerelmét.
Bár tudtam volna elébb.

Nem mondhatom meg már

Nem mondhatom neked Uram
Hogy eltemettem haragom
Temetem elbocsátásom.

Barlangom előtt ül a csend.
Kicsi kis patak
madárszomjat olt
kicsi kis könnycsepp
madárszomjat olt
cseppekben hull a csend
lélekszomjat olt.

Megbocsátottam neked Hágár.

Távolban téli tó tükre csillan
a vajúdó decemberi napban.
Hideg, zúzmara-csipkés árnyak,
partján sötét bokrok állnak
Nincs élet, varjú sem károg.
Csend nyeli el a köd-világot.


Egy pillanat csupán, nem több,
dobbantja forró szívét a Föld
Egyetlen meleg lüktetésre
tárva gazdagsága, kincse.
a mélyből tétován indul útnak
egy szemérmes búvópatak.


Törekszik fel, egyre magasabbra,
hol a jégpáncél fojtogatja,
mi oly rideg, oly konokul kemény,
csak titkon reméli, olvadni kész
ha majd megérzi szíve melegét.


Pillanatra enged is a jég,
egy parányi, hártyás remény.
Nem dörgő rianás volt,
nem jeget hasító pokol,
csak kicsiny rés hasadt
a tó jégtükörén.


Buggyanó vágy terítette hevét
a jégverte csipkeágyra.
Szétfoszlott, mint habfehér füst,
párája köddé vált.
Élte csak ennyi volt, s halálán
őrt álltak a fátylukba burkolt fák.

Tessék csak tessék, folyton és folyvást
- a ripacs rikolt csorog a méz-máz -
ez a hiúság vására erre, csak erre!

Köd van. Csöppjein vajon a szikra gyúl
vagy szemed káprázik és csíkokban nyúlik
a fény - ezüst, piros, fehér és kék
lázas a tömeg, hömpölyög, taposni kész
ezernyi kéz matat álmok, talmi vackok között
talán szemük - igen, csak azok élnek,
lelkük elköltözött a reklámok neonvilágába
monoton zsolozsmájuk agyadba túr

Tessék csak tessék, erre, csak erre!

Amott egy alak áll egymagában - a vén ripők
körötte hajlong. Forog az óriáskerék, száll
a hajóhinta - de ő csak áll, egyre áll,
néz a vakvilágba, arcán fagyott gésamosoly.
Nézd milyen a szeme - réveteg barna kő
cseppenő borostyán, dermedő gyanta.
Nézd milyen a keze - kínai porcelán, rajta
ékes köröm - nem baj ha hideg,
lesz majd öröm is, csak fogd a kezedbe
Nézd a rubinlakk ajkat - mosolygó cseresznye.
Köntöse lenge fátyol, távol-kelet selyme
mint titok terül eléd ködhínáros földre.

Jöjj közelebb hát, erre, csak erre!

Lábad nyomán, mikor rég virít a magány
s kőkemény ágyadban virraszt az álom,
didergő vágyak keserednek szádban
mint hűlt cigaretta íze, vagy pénzért vett
áporodott kéj átizzadt éjszakákon

Gyere hát, gyere, mindig csak erre!

Nézd őt, öleld, csodáld, súgj neki bókokat
a homály eltakar, ne félj nem gúnyolnak.
Akkor feléled, a szíve ég, szerelme lángol
s te tartsd kezeddel magadtól távol,nézz
a szemébe. Tükör lesz ott majd, jövődnek képe.
Közeleg a sorsod, s talán szerelem, vagy épp
a boldogság, mi hajnalra kelve nem röppen el.
Higgy nekem hát és szavamra jól figyel.

Jéghideg kéz már kezedben moccan,
borostyánfény,halvány mosoly lobban
a fehér mozdulatlan arcon.
Menekülsz messze, a ripacs hangja kísér:
Nem szemfényvesztés ez vagy olcsó mágia
- valaha asszony volt! - már automata.


2004.12.03

"szerelmedben tanultam szeretni
mosolyodban szívemet fürdetni
tavaszt nyitogatni ritka tölgyes alatt
hallgatni az erdőn daloló madarat" (Zs)


Kezembe vettem felém nyújtott kezed
hagytam, hogy vállamra hajtsad a fejed
vigaszomat adtam nagy keservedben
hogy végül mégiscsak eláruljál engem.

Tanultál szeretni, hisz tanítottalak
mint anya gyermekét, ölben ringattalak
rád szórtam pazarlón lelkem minden kincsét
s itt hagytad - fájdalom - világ összes nincsét.

Nincs szerelem, nincs mosoly, gyönyör sem énnékem
nincs hit, hogy meghallod magányos énekem
nincs vigasz sem többé az elveszett szívért
nincs nekem semmim csak az, amit rám mért

A sors, s amit adtál, majd elvettél tőlem
sugaras kék egem, virágzó szép földem.
Tavasznyitó álmot arról, hogy szerettél
ahogy fényeslombú erdő fűágyán öleltél.

Mikor fáradt és magányos voltam
rongyos lelkemet állig begomboltam.
A gyermek már felnőtt és a leány halott
most már várnak reám az évszázadok
Hogyan mondhatnám el, ki vagyok én
Hogy szívemben pusztíthatatlan a remény,
mit sem szálló évek, sem csalódás
nem gyűr le végleg, mert felállok,
szemem fénylik újra ha könnyes is,
találok még utat, ha botlom is.

Nem kell szánalom-mankó, senkise' sajnáljon!
Ha látok egy mosolyt, tekintetet,
ha valakinek számít lélegzem-e
ha csak egyetlen rezdülés,
egy szó jut minden napra
mint ínségben egy falat kenyér,
sosem lesz üres a nyitott tenyér.

2004.11.15.